Egy mosoly sem tart örökké...

csak annyit írnék amennyi fontos és szükséges.
rátaláltam egy oldalra amiről órákat tudnék zengeni:
http://fanfic.hu/merengo/index.php
de most a lelkiállapotomhoz illő
most irt vers jellemzi a napaimat mostanság.
boldog pillanatomban olvastam , ahol szabad voltam és én voltam.

A szakadék szélén.

Boldog órák boldog percek , gyertek
Adjatok kuhűlt lelkemnek értelmet.
Adjatok erőt, s végtelen vigasztalást.
Legalább töletek kapjak kitartást.

Nem kérek mást , csak ami kapható,
Talán magányt, csendet , vigasztalást
egy érintést egy kedves bűvös szót
Csak azt amit minden ember kíván
Az élet roskadózó hídján.

Ennyi kellene hogy át tudjak jutni
a másik partra ,Futni csak futni...
De nincs erőm , nincs támaszom,
Senki aki elkisrne és segitene utamon.

Ha volna . Ó ha volna valaki...
aki átölelve tudna támogatni...
Azt mire szivem , lelkem éhes
szeretve lenni  és szeretni.

De tudom hogy rám nem várnak
Sem szép percek , sem vidámak.
Nem vár rám seki , kire lelkem éhezik.
Hisz ő talán nem is létezik már.

Elveszett , mint ahogy  elvesztek a remények
Mint a boldogságra tett igéret.
És elveszett  a vágyak ,az állmok a minden
mint ahogy elvesztem én is a végtelenben.

egyszer mindent el kell kezdeni...

Már nincsenek negatív gondolatok már nincsenek. kizártam . elfolytottam. jól tettem. nem kellenek nekem. az én életem igy is bonyolult.
várom arra hogy végre rádöbennyek ez nem a valóság.
várom hogy felébredjek álmomból ebböl a szörnyü rémálomból.
várom hogy értem jöjjön ki elhagyott , ki miatt lettem ilyen ...(de ez sosem történik meg)
várom várom várom
várok várok várok.
ennyi. túl sokat vártam. túl sokat.

szabad vagyok ,
egyedűl a világba
mert én állok mindenki mögött
de mögöttem nem áll senki.

nem szabad ezt tenni.
nem szabad magamat s másokat megvédeni
mert támadnak , mindenki támad
s elviseni kell, de ez szörnyü.

senki nem érti bánatom
ami talán nem is bánat
de szabad vagyok
vagyis remélem 
minden kusza
minden bonyolult.
minden olyan amilen eddig is volt
de én megörülök lassan
ezért kiadom . kiadom mert igy talán könnyebb.
könnyebb elviselni a sok szart.
ennyi.
minden nap ha ujjult erővel kelek
elhatározom , magamat nem könnyen adom
de lássuk be elbuktam..
elbuktam mint mindig ,
és egyszerüen nem tudom.

Első sorok , nem egyszerüen.

1. bejegyzésem.

"valamikor el kell kezdeni...

most jött el a pillanat."

Sokszor elkezdtem , aztán visszatáncikáltam , kilestem , de visszabújtam az odúba , mint valami fióka ki arra vár mikor lessz már akkora hogy kizuhanjon.
Most is lehet hogy igy lessz , mert szerintem egy árva lélek se olvasa ezt , de le is szarom , nem kell közönség , nem kell eltitkolnom magam és ez szabaddá talán még boldoggá is tesz egy bizonyos mértékig , pedig ennek ösztönösen jönnie kéne , megnyilni , beszélgetni aztán barátságoknak születni , de velem nem igy történik. csak besodródnak az életembe , és maradnak , de nem bánom hogy nem tömegekkel vagyok jörülvéve , én csendben halkan (zsivajtól kiabálástol mentesen) ledezek egy hangos forrongó röpkegyors világban.

magamnak csinálom nem másnak. magamnak hogy tudjam.
tudjam azt mit senki más. amit senki más énelöttem az élet értelmét kutatni...
ha betévednél üdvözöllek az oldalamon =)
Az én sorsomról fogok irni és a többiekéröl akik meghatározzák az életemet...
azokról a dolgokról amik fontossak nekem a kapcsolataimról
a kedvenc könyveimröl amik megharározzák a most még nyomoruságos életemet.